Egy kis sziget

 Egy kérdés, mi már a múlt felé száguld. Csak ennyi maradt, más csupa üresség. Lehetne jobb, minden lehetne szebb, a képzelet, mi csupán megmaradt. A hit, hogy a cél mindent szentesít. A világ mi letaszít csak ármány, az emberek, kik félnek, aggódnak s kihasználnak. A világ romlott és bűnös, de erről csak mi tehetünk. Mi szennyezzük magunk s mindenki mást, mi értük el, mit talán hagyni kellett volna veszni. Minden elvész, mi t talán tartanunk kellene magunkban, minden s mindenki egy és ugyanaz s minden más különbözik. Nem félek a gonosztól, hisz árnyékodban nevelkedtem, nem kérek jót s rosszat, áldom minden pillanatot, mit megélek. A hit kihalóban, a világ elveszett. Cselszövés és kegyetlen fennmaradás kísér mindent s mindenkit. Sokakban él a hit s a vágy, él a megegyezés, a béke világa, de rossz kezekben az irányítás. Mindent kifacsarnak, a citrom már csontszáraz, de megitatják velünk keserű levét, mit már vér szennyez. Mert a kéz mi szorítja, csupán a gondoskodó kezet tartja börtönben, mely próbálja gondozni, nevelni a gyümölcsöt, de a hatalmasok nem engedik. Rabok vagyunk a saját életünkben. Kell a figyelem, a törődés, de nem azoknak, kik tettükkel mást nem bántanak, kik másról nem tehetnek, csak hajtják az a bizonyos malmot, míg maguk teljesen le nem őrlik. Különbözünk s bűnt ejtünk. Vannak, mely bűnök megbocsájthatóak s vannak, melyek vérrel itatják földünk átkozott porait. Cselekvés ideje közel már, de ki tépi szét a rácsokat, ki tépi le a kezet s töri ketté örökre mely szorongatja kezeink?