Egy kis sziget

Egy pillantás mi tán öröké tart, egy pillantás mi talán az egyetlen, mi megmarad. A tudat mi felemészt, tépi lelkem darabokra. A kérdés feltétetett, a válasz elmaradt. A remény elszállt, üresség szállta meg lényem részét. Letaszít s megállásra kényszerít. Mi az mit meg kell tennem. A fal mit emeltem, megmaradt. Szívem bevetetlen erőd maradt. Érzéseim a vizesárok aligátorai között tépelődnek. Erkélyem magasságából tekintek le a mélységbe. Kezemben mérgező italom, a reménytelenség és bűnbánat keserű italát szürcsölgetem. Képtelen vagyok bírni a látványt. A kút mi réges régen épült, mára már több egyszerű feneketlen mélységnél, melyből lassú halk ütemes dobogás szűrődik ki. Kényszer lakhelyem csupán egy asztalból áll, rajta a soha ki nem ürülő korsó, melyből önkéntelen döntöm magamba mérgemet. A kút tövében pihen kényelmetlen s egyben egyetlen fennmaradó pihenőhelyem. Sötét vesz körül, falakat már rég nem láttam, börtönöm egyetlen fényforrása mi fentről sugárzik le a kútra, elérhetetlen. Saját börtönöm fogja vagyok. Atomjaira bontanám a falakat, ha elérhetném őket. Belevetném magam a kútba, ha tehetném. Megtennék bármit, csak újra ott legyek, a világban, a mindent benépesítő forgatagban. Mi élettel töltötte el szívem s lelkem. De börtönöm nem enged, szárnyaim letépte, lelkem elzárta, szívem mélységekbe vetette. Próbáltam, akartam a változást, számtalanszor törtem már össze az asztalt, a poharam, de amint elfordultam, egy másik várt tárt karokkal. Volt, hogy újra éreztem, repülök, újra hallottam az élet zsibaját, éreztem a szellő cirógatását arcomon a napsugarak melengető nyaldosását. De csupán álmodtam, újabb láncokat erőltetve testemre, mely helyhez köt fogva tart. Csupán az erkély maradt mentsvárként, a szabadság utolsó bástyájaként töltöm ott majd minden időmet. A vár lassan eléri célját, már nem várom a megváltást, nem vágyakozom, elfogadom s megtanulok uralkodni rajta. S várom a napot, mikor Én leszek az ura saját váramnak s majd büszkeséggel nézek le a pusztaságra, a kihalt sivatagra mi alattam húzódik, s csak kajánul mosolygok majd alantas érzelmeimet rágcsáló vadállatokon. Mert tudom, ez mi nekem való.