Egy kis sziget

Állott levegő pora tölti be a tüdőm. Kiszáradt torkom csak nyeli és nyeli az egyhangúság mély porát. Üresen tekintek megfakult világom képébe, szemében fehér fátyol úszik, lassan, alaktalan semmiséget alkotva. Borostája durván mered felém, érzem égető jelenlétét. Bőre durva, üreges, mint a vén aggastyánoké, kik dohánylevet rágcsálva ültek s hagyták elrohadni arcuk nemes vonalait. Minden egyes kis gödröcske mélyén, életem végtelen tengerének egy cseppje pihen. Szüntelen ismétlik, újra élik, minden egyes momentumom, mit a világ örök szikrája nyújtott számomra. Egy-egy ki s darab, egy egész. Hiába mered rám, megannyi szempár, hiába tekintnek fel. A fátyol vastagabb, mint hittem, tükör az mi rám tekint. Mélyen elfedve mindent, agyam csupán üres gondolatok egymás utánját közvetíti, milliárd s milliárd kis fényrobbanást okozva, akárcsak egy gázfelhő, mi szikrát kapván, fényesebben ragyog, mint ezernyi csillag az égbolton! Csupán egy mozdulat ragadt meg, egy reflex állta meg a helyét mocskos világban, mit egyetlen ütem követ, mely egyszerű mozgatórugója most mi kitölti univerzumom. Lassan, szinte magától csukódik szememre a sötétség, mely eloszlatja ködös tekintetem. Kupacok tucatjai sorakoznak fel s alá, mik körülölelnek. Lassan felemelem fejem, ajtóm felé tekintek, mely nyitva áll, nyitva a nagyvilágba. Tüdőm új távlatok szeleit szívja magába mohón vágyakozva. Változás lép a küszöbre, fénye beragyogja a szobát, megtölti a teret, elfújja a durva arcot, mi úgy ül fel a hátára, mint apró homokvár, melyből kiszipolyozták az éltető vizet s alkotó elemeire bomlik a szélben. Ujjaim játékos megzavarják a szemcsék gyengéd reptét. Csomagjaim lassan, szinte súlytalanul emelkednek, lomha táncot járva a hívogató fény felé. Tekintetem kíséri őket, ahogy átlépik a küszöb határát. Fájdalmaim, sajnálataim, a sarokban nyöszörögve egymásba fonódva betegen ringatóznak, hallom halk neszeiket, szipogásuk csöndes, nem törik meg nyugalmam. Piszkos fekete körvonalaik bántják szemem, égetik pupillám gombfejnyi felületét. Nemtörődömségem, közönyöm apró szikraként hat rájuk s egy szemhunyásnyi pillanat alatt hamuvá égeti őket. Egy ütem, mi állandó, mi a földön tart, az ütem az, mi örökre belém ivódott, mit megannyi kis ezüst szál tart mozgásban. Mi világom egészét adja, mi színt hoz  a mába, mik ha elszakadnának, látnám, érezném, tudnám. Egyedül vagyok.