Mit meg nem tennék jövőnk ismerete érdekében. Sokan akár életük hátralévő részét is megadnák, csak ismerjék az elkövetkező rejtelmeit. Sok kérdés kering körülöttük, megkapom-e Nobel díjat, megtalálom-e az igazit, hogy halok meg, mikor? Szememben enyhe undorral tekintek rájuk, mintha csak egy mezőn lennénk, kis vékony utcákkal mik kesze-kuszaságot alkotnak a végtelen mezőn. Megannyi ember rohangál fel s alá, keresik jövőjük Pandora szelencéjét. Szemükben lázas mohóság lángol, egymást félretúrva, fellökve kapkodják fel a ládákat. Mindenki csak a sajátját képes megtapintani, érezni a hűvös arany dísz hívogató szavait. Csak a jogos tulajok láthatják az ábrák hipnózisba ejtő táncát. Gúnyos mosolyra húzódik a szám, ahogy látom azokat a szerencsétleneket, ahogy ízzé-porrá szedi szét őket a tudat, a jövő rejtelmei. Még hallani utolsó sikolyuk, ahogy végez velük az felismerés. Vannak, akik ellenállnak, csak kicsit, alig nyitják ki a szelencét. Mintha ez bármit is változtatna a helyzetükön, drog ez mi megmérgezi a szellemet s nem hagy nyugvást a testnek. Előbb utóbb mohók kitárják azt. Én csak folytatom az utam, mit sem törődök a ládákkal, egyetlen porcikám sem kíváncsi az eljövendőre, a mában élek, élvezem minden percét, legyen az csontig ható mély fájdalom mi torkomon keresztül tépi ki létem lényegét, vagy oly öröm mely bizseregve száguld fel s alá minden egyes porcikámon. Már idejét sem tudom, mióta rovom utam a szűk kis járdákon. Mikor meghallottam az édes hívogatást mi egész végig ott csengett mélyen elmém legmélyebb pontjában, de most, mint a feszülésig pattanó húr, úgy tőrt ki belőlem s hangosabb volt bármely más zajnál mi körülvett. Ott hevert a járda közepén, egy mindent összekötő elágazás közepén, mi fényesebb volt még a napnál is, de tisztán kivettem a szirének hívogató körvonalait, ahogy csábító táncukat járják. Sokan vetették rá magukat, abban bízva, nekik szól a láda, mi szokatlan helyen öltött testet. Mind csak a betont kóstolták meg, mind csalódottan futottak tovább. De én mereven álltam szemben jövőmmel, az édes csábítás, a drog teljesen átjárta minden porcikám, pillanatok alatt megmérgezte testemet. Megindultam felé, minden lépéssel erősebb, hívogatóbb lett az arany szelence. Eltűnt mindenki. Kinyújtottam karom felé, mi kecsesen a tenyerembe repült. Senki nem vett körül, egyedül voltam a fényben, súlytalan lebegtem a mindenségben, oly érzések uralták testem, oly gyönyör áradt el bennem. Mégis mintha tollak sokasága vett volna körül, mintha egy gyöngyházfényű kéz adta volna át a titkot, halk suttogás neszére rezzentek füleim, szemem sarkából, kék szemek sokasága tapadt rám. Lassan a zár fölé emeltem kezem, kizártam minden zavaró tényezőt, majd a gúnyos mosoly újra megjelent szájam sarkában. Minden elsötétedett, lángnyelvek csaptak fel körülöttem, s tollakat csontos bőrredők váltották fel. Majd szelencém a háborgó mélységbe vetettem. Sikolyok ezrei robajlottak körülöttem, gonosz mély hörgések tarkították s csontos kezek markolták meg vállam.
- TŰNÉS!
Hangom kettéhasította a létezés eme fokát, utam véget ért. Almafa árnyékában egy dombról figyelem életem zajló perceit, kényelmesen, hátam a fának támasztva, várom az utazás végét, kiélvezve minden percet. Hisz a vég tudata csupán a kezdet, mi utána jön, csak az létezik számomra örök kérdésként, mi még messze, a végtelen horizontjának sötétjében látszik sejleni.
