Az éjszaka sötétje épp oly hideg, kegyetlen, mint nyugovóm kényelmetlensége. Természetellenes pózban ért utol a magány s halálos fáradtság. Kivégzett a reménybe fojtott makacs kapaszkodás. Hisz remény az mi, utoljára fennmarad számomra. Magányos kunyhóm a semmi közepében, őrzi, félti létem utolsó darabkáit. Ott a kunyhó közepén, fejem kemény rideg asztalomra hajtva szunnyadom álomtalan létemet. Csupán elmém az utolsó gondolatig hajszolt kényszere képes álomba taszítani szellemem. Egy pillanatot sem hagyok ki, életem hátralévő percéig bámulom, utolsó ments váram ékes példányát. Mi mit sem sejtve élvezi atyai gondom minden örömét. Óvom széltől, erős napfénytől, esőtől, rosszakaróktól. Csendes csipegetése, tollai igazgatása hoz felszínre, székem csaknem kicsúszott alólam, súlyos találkozást hozva fejemre, a keményfa padlóval. Lassan felemelem a fejem, homlokom kikezdte durva asztalom redői, néhol vér sekken, mit idegeim megfeszített működésének rángatózás okozott. Szemeim alatt kocsonyás fekete bőröndök utaznak a végtelenbe, vörös és vizes szemgolyóimba már élesen beleégett a remény képe. Ki sokszor elkapja tekintetem, s merészen visszabámul kerekded szemeivel. Okkal óvom, hisz a padlón már ott hever, meggyötörtem, darabjaira hullva társa, a vörös galambom. Nem pillantok oda, tudom, még ott találom oszlódó tetemét. Őt hagytam, had szárnyaljon, dacolt a legnagyobb viharral, megtörte a tengerek végtelen hullámait, átszelte a sivatagok kietlen tájait. Megismert félelmet, szeretetet, őrületet, s szerelmet. Mely tönkretette, szárnyait tépte szét, apró darabokra szórva szét a sivatag homokjában, csőrét vetette a tengerek mélyére, szárnyait tépázta szét a legnagyobb viharban. Csak, hogy megcsonkított, szégyenített testét visszavesse ablakomon keresztül padlómra, hogy utolsó leheletét még a kunyhóban hagyhassa.
Az én fehér galambom velem marad, nem engedem!
Már a nap első sugarai nyaldosták tarkóm. Ez volt hát a mozgolódás forrása. Megérezte a pirkadat illatát, a társai hívó szavát. Megköszörültem torkom, mint már hosszú ideje minden reggel, felemeltem nehézkes, elhanyagolt testem, s nekiláttam teendőim sorának. Etetni, gondozni Őt. A házam elhanyagoltam, a por mindenhol ujjnyi vastagon állt, kivéve rutin utamon, mit minden reggel megjárok, hogy friss étellel lássam el Őt. Nem mozdultam a négy falon kívül, nem bírtam látni a kinti világ számomra förtelmes természetét. Nem állhattam ki boldog párok kacajait, boldog együttlétét. Utáltam mindet s átkoztam, miért nem Velük történt, mi Velem oly könnyen megesett?!
A nap már a elhagyta ágyát a horizontból, kikelt magasra az égre, megkezdte napi táncát a felhők sokaságával. A szobán át, csupán egyetlen megmaradt ablakomon szűrődött be a kint fénye. Csak ebben a fényben tündökölt valódi fényében életem utolsó ereje. Megfordultam hát, hogy gyönyörködhessek szépségén a reggeli fényben, s megszorult az mi már kiszáradt oly rég, hogy használni se tudtam már. A torkom megtelt élettel, mikor megpillantottam a gyöngyházfényben fürdő alakot, arany haját finoman fújta a szél, s galambom dédelgette karjai melegében. Halkan búgott ott biztonságban. Szárnyait ki ki tárva, ki mindjárt szárnyra kél. Halk nyögés hagyta el torkomat s elejtettem a magokkal teli tálat. Remegő végtagokkal álltam ott, mint ki kővé dermedt s képtelen voltam akár egy lépést is tenni életem megmentéséért. Megbabonázott a szobát betöltő fényesség, a friss levegő illata a lány szépsége. Ki rám emelte tekintetét, pillantása meleg volt és nyugtató, de remegésem tovább ostromolt. Elmosolyodott, majd felemelte magasba tenyereit, miben csücsült magabiztosan ragyogva galambom. Majd szárnyra kapott, messze szállt fel a magasba. A lány forró csókkal az arcomra rántott vissza a földre, hisz dermedten tekintettem szárnyaló múltamra, véget érő jövőmre. Szemébe pillantottam, s megláttam régi önmagam, majd a lány újra rám mosolygott, melegséggel s megnyugvással töltve el lelkem minden szegletét s csak ennyit mondott:
- Ne félj!