Egy kis sziget

Az éjszaka sötétje épp oly hideg, kegyetlen, mint nyugovóm kényelmetlensége. Természetellenes pózban ért utol a magány s halálos fáradtság. Kivégzett a reménybe fojtott makacs kapaszkodás. Hisz remény az mi, utoljára fennmarad számomra. Magányos kunyhóm a semmi közepében, őrzi, félti létem utolsó darabkáit. Ott a kunyhó közepén, fejem kemény rideg asztalomra hajtva szunnyadom álomtalan létemet. Csupán elmém az utolsó gondolatig hajszolt kényszere képes álomba taszítani szellemem. Egy pillanatot sem hagyok ki, életem hátralévő percéig bámulom, utolsó ments váram ékes példányát. Mi mit sem sejtve élvezi atyai gondom minden örömét. Óvom széltől, erős napfénytől, esőtől, rosszakaróktól. Csendes csipegetése, tollai igazgatása hoz felszínre, székem csaknem kicsúszott alólam, súlyos találkozást hozva fejemre, a keményfa padlóval. Lassan felemelem a fejem, homlokom kikezdte durva asztalom redői, néhol vér sekken, mit idegeim megfeszített működésének rángatózás okozott. Szemeim alatt kocsonyás fekete bőröndök utaznak a végtelenbe, vörös és vizes szemgolyóimba már élesen beleégett a remény képe. Ki sokszor elkapja tekintetem, s merészen visszabámul kerekded szemeivel.  Okkal óvom, hisz a padlón már ott hever, meggyötörtem, darabjaira hullva társa, a vörös galambom. Nem pillantok oda, tudom, még ott találom oszlódó tetemét. Őt hagytam, had szárnyaljon, dacolt a legnagyobb viharral, megtörte a tengerek végtelen hullámait, átszelte a sivatagok kietlen tájait. Megismert félelmet, szeretetet, őrületet, s szerelmet. Mely tönkretette, szárnyait tépte szét, apró darabokra szórva szét a sivatag homokjában, csőrét vetette a tengerek mélyére, szárnyait tépázta szét a legnagyobb viharban. Csak, hogy megcsonkított, szégyenített testét visszavesse ablakomon keresztül padlómra, hogy utolsó leheletét még a kunyhóban hagyhassa.

Az én fehér galambom velem marad, nem engedem!

Már a nap első sugarai nyaldosták tarkóm. Ez volt hát a mozgolódás forrása. Megérezte a pirkadat illatát, a társai hívó szavát. Megköszörültem torkom, mint már hosszú ideje minden reggel, felemeltem nehézkes, elhanyagolt testem, s nekiláttam teendőim sorának. Etetni, gondozni Őt. A házam elhanyagoltam, a por mindenhol ujjnyi vastagon állt, kivéve rutin utamon, mit minden reggel megjárok, hogy friss étellel lássam el Őt. Nem mozdultam a négy falon kívül, nem bírtam látni a kinti világ számomra förtelmes természetét. Nem állhattam ki boldog párok kacajait, boldog együttlétét. Utáltam mindet s átkoztam, miért nem Velük történt, mi Velem oly könnyen megesett?!
A nap már a elhagyta ágyát a horizontból, kikelt magasra az égre, megkezdte napi táncát a felhők sokaságával. A szobán át, csupán egyetlen megmaradt ablakomon szűrődött be a kint fénye. Csak ebben a fényben tündökölt valódi fényében életem utolsó ereje. Megfordultam hát, hogy gyönyörködhessek szépségén a reggeli fényben, s megszorult az mi már kiszáradt oly rég, hogy használni se tudtam már. A torkom megtelt élettel, mikor megpillantottam a gyöngyházfényben fürdő alakot, arany haját finoman fújta a szél, s galambom dédelgette karjai melegében. Halkan búgott ott biztonságban. Szárnyait ki ki tárva, ki mindjárt szárnyra kél. Halk nyögés hagyta el torkomat s elejtettem a magokkal teli tálat. Remegő végtagokkal álltam ott, mint ki kővé dermedt s képtelen voltam akár egy lépést is tenni életem megmentéséért. Megbabonázott a szobát betöltő fényesség, a friss levegő illata a lány szépsége. Ki rám emelte tekintetét, pillantása meleg volt és nyugtató, de remegésem tovább ostromolt. Elmosolyodott, majd felemelte magasba tenyereit, miben csücsült magabiztosan ragyogva galambom. Majd szárnyra kapott, messze szállt fel a magasba. A lány forró csókkal az arcomra rántott vissza a földre, hisz dermedten tekintettem szárnyaló múltamra, véget érő jövőmre. Szemébe pillantottam, s megláttam régi önmagam, majd a lány újra rám mosolygott, melegséggel s megnyugvással töltve el lelkem minden szegletét s csak ennyit mondott:
- Ne félj!

Ujjbegyeim finoman haladnak a kellemesen meleg lágy acélon. Kitüremkedéseket gyermeteg játékként kerülgetem, mintha csak versenyautók lennének az ujjaim, ki-ki beelőz, előre halad. Átveszi a vezetést a mutatóujj, majd lemarad s a többiek fej- fej mellett haladnak a gombsorok és kijelzők tömkelege között. A gépezet, halkan duruzsol körülöttem, kellemesen fogadja a simogatásom. Merengve, de tele jó emlékekkel tekintek a műszerfalra. A megannyi kar, cséve, a mindent látó monitorom, jó kedéllyel szinte hullámzanak kabinomban. Elindulok a könyvtár felé, de a falak a medence felé visznek. Drágám ma is kedélyes hangulatban van, odakint a galaxis pora vesz körbe minket. Egyedül vagyunk kettecskén. Mélázva járkálok fel s alá, ruhatáramban csaknem órákig bolyongtam, de az idő, ilyen állapotomban a legcsekélyebb jelentéssel sem bírt számomra. Bár, az idő mit is jelenthet számomra! A folyosók visszahoztak a konzolhoz, bágyadt egykedélyűségemből semmi nem zökkenthetett ki. Fél mosollyal az arcomon újra megcirógattam örök társamat, s a fülke ajtaja felé indultam. Odakint a végtelen űr nyugalma vánszorgott megszokott útján. Kitártam az ajtót, s meredten belebámultam a tejútrendszer hatalmas kavargó forgatagába. A mélysötét űr csöndje úgy ölelte közre, mint egy aggódó anyuka gyermekét, leültem a küszöbre lábamat kilógattam a semmibe és szórakozottan keresgéltem a bolygókat, miken még nem jártam. Félmosolyom nagyobbra húzódott. Bolygók, amiken még nem jártam? Bő ezer év alatt nem létezett ilyen ehhez hasonló fogalom számomra. Talán csak egy, ezzel a szememmel még nem láttam, ezzel az orommal még nem szagoltam és sorolhatnám még lényem minden részét, ami eme formámban még nem járt sehol. Új volt ez a helyzet. Teljesen új. A tudás mit örököltem idegen volt számomra, az élet mit kaptam, új és elképesztő volt, a hatalom, részegítő.  Lóbáltam még párat lábaimon, majd felpattantam megmarkoltam a kilincset és kivetődtem. Lebegtem a semmiben a kilincset markolva, az érzés, elképesztő, körülölelt a végtelen, ott jártam hol még senki ember előttem. Szemem kinyitottam, lassan visszahúztam magam, újra becses járművem padlóján álltam. Elmosolyodtam, ember, gondoltam magamban. Többé már nem! Kellemes melegség árasztotta el testemet, a kaland az izgalom ízét éreztem a számban. Kabátom zsebébe bújtattam kezem, majd rámarkoltam szonikus csavarhúzómra, csettintésemre bezárult a TARDIS ajtaja. Majd a nagytávolságú kommunikációs relére irányítottam szerszámomat s beléptem a videó közvetítő körébe s csak ennyit mondtam:

- Újra itt vagyok! 

No ilyenkor meg pláne befogadóképtelen az agyam bárminemű "mű" vagy igazi dolog elkészítésére ill. írására! Szóval most pár nap day off következik!

De ha egy vizsga után ( a 2-ből ) olyan eufória mámorban úszok majd, hogy a világ is más színt ölt magára akkor megírom ;) ^^

Egy pillantás mi tán öröké tart, egy pillantás mi talán az egyetlen, mi megmarad. A tudat mi felemészt, tépi lelkem darabokra. A kérdés feltétetett, a válasz elmaradt. A remény elszállt, üresség szállta meg lényem részét. Letaszít s megállásra kényszerít. Mi az mit meg kell tennem. A fal mit emeltem, megmaradt. Szívem bevetetlen erőd maradt. Érzéseim a vizesárok aligátorai között tépelődnek. Erkélyem magasságából tekintek le a mélységbe. Kezemben mérgező italom, a reménytelenség és bűnbánat keserű italát szürcsölgetem. Képtelen vagyok bírni a látványt. A kút mi réges régen épült, mára már több egyszerű feneketlen mélységnél, melyből lassú halk ütemes dobogás szűrődik ki. Kényszer lakhelyem csupán egy asztalból áll, rajta a soha ki nem ürülő korsó, melyből önkéntelen döntöm magamba mérgemet. A kút tövében pihen kényelmetlen s egyben egyetlen fennmaradó pihenőhelyem. Sötét vesz körül, falakat már rég nem láttam, börtönöm egyetlen fényforrása mi fentről sugárzik le a kútra, elérhetetlen. Saját börtönöm fogja vagyok. Atomjaira bontanám a falakat, ha elérhetném őket. Belevetném magam a kútba, ha tehetném. Megtennék bármit, csak újra ott legyek, a világban, a mindent benépesítő forgatagban. Mi élettel töltötte el szívem s lelkem. De börtönöm nem enged, szárnyaim letépte, lelkem elzárta, szívem mélységekbe vetette. Próbáltam, akartam a változást, számtalanszor törtem már össze az asztalt, a poharam, de amint elfordultam, egy másik várt tárt karokkal. Volt, hogy újra éreztem, repülök, újra hallottam az élet zsibaját, éreztem a szellő cirógatását arcomon a napsugarak melengető nyaldosását. De csupán álmodtam, újabb láncokat erőltetve testemre, mely helyhez köt fogva tart. Csupán az erkély maradt mentsvárként, a szabadság utolsó bástyájaként töltöm ott majd minden időmet. A vár lassan eléri célját, már nem várom a megváltást, nem vágyakozom, elfogadom s megtanulok uralkodni rajta. S várom a napot, mikor Én leszek az ura saját váramnak s majd büszkeséggel nézek le a pusztaságra, a kihalt sivatagra mi alattam húzódik, s csak kajánul mosolygok majd alantas érzelmeimet rágcsáló vadállatokon. Mert tudom, ez mi nekem való.

 Egy kérdés, mi már a múlt felé száguld. Csak ennyi maradt, más csupa üresség. Lehetne jobb, minden lehetne szebb, a képzelet, mi csupán megmaradt. A hit, hogy a cél mindent szentesít. A világ mi letaszít csak ármány, az emberek, kik félnek, aggódnak s kihasználnak. A világ romlott és bűnös, de erről csak mi tehetünk. Mi szennyezzük magunk s mindenki mást, mi értük el, mit talán hagyni kellett volna veszni. Minden elvész, mi t talán tartanunk kellene magunkban, minden s mindenki egy és ugyanaz s minden más különbözik. Nem félek a gonosztól, hisz árnyékodban nevelkedtem, nem kérek jót s rosszat, áldom minden pillanatot, mit megélek. A hit kihalóban, a világ elveszett. Cselszövés és kegyetlen fennmaradás kísér mindent s mindenkit. Sokakban él a hit s a vágy, él a megegyezés, a béke világa, de rossz kezekben az irányítás. Mindent kifacsarnak, a citrom már csontszáraz, de megitatják velünk keserű levét, mit már vér szennyez. Mert a kéz mi szorítja, csupán a gondoskodó kezet tartja börtönben, mely próbálja gondozni, nevelni a gyümölcsöt, de a hatalmasok nem engedik. Rabok vagyunk a saját életünkben. Kell a figyelem, a törődés, de nem azoknak, kik tettükkel mást nem bántanak, kik másról nem tehetnek, csak hajtják az a bizonyos malmot, míg maguk teljesen le nem őrlik. Különbözünk s bűnt ejtünk. Vannak, mely bűnök megbocsájthatóak s vannak, melyek vérrel itatják földünk átkozott porait. Cselekvés ideje közel már, de ki tépi szét a rácsokat, ki tépi le a kezet s töri ketté örökre mely szorongatja kezeink?

 Mit meg nem tennék jövőnk ismerete érdekében. Sokan akár életük hátralévő részét is megadnák, csak ismerjék az elkövetkező rejtelmeit. Sok kérdés kering körülöttük, megkapom-e Nobel díjat, megtalálom-e az igazit, hogy halok meg, mikor? Szememben enyhe undorral tekintek rájuk, mintha csak egy mezőn lennénk, kis vékony utcákkal mik kesze-kuszaságot alkotnak a végtelen mezőn. Megannyi ember rohangál fel s alá, keresik jövőjük Pandora szelencéjét. Szemükben lázas mohóság lángol, egymást félretúrva, fellökve kapkodják fel a ládákat. Mindenki csak a sajátját képes megtapintani, érezni a hűvös arany dísz hívogató szavait. Csak a jogos tulajok láthatják az ábrák hipnózisba ejtő táncát. Gúnyos mosolyra húzódik a szám, ahogy látom azokat a szerencsétleneket, ahogy ízzé-porrá szedi szét őket a tudat, a jövő rejtelmei. Még hallani utolsó sikolyuk, ahogy végez velük az felismerés. Vannak, akik ellenállnak, csak kicsit, alig nyitják ki a szelencét. Mintha ez bármit is változtatna a helyzetükön, drog ez mi megmérgezi a szellemet s nem hagy nyugvást a testnek. Előbb utóbb mohók kitárják azt. Én csak folytatom az utam, mit sem törődök a ládákkal, egyetlen porcikám sem kíváncsi az eljövendőre, a mában élek, élvezem minden percét, legyen az csontig ható mély fájdalom mi torkomon keresztül tépi ki létem lényegét, vagy oly öröm mely bizseregve száguld fel s alá minden egyes porcikámon. Már idejét sem tudom, mióta rovom utam a szűk kis járdákon. Mikor meghallottam az édes hívogatást mi egész végig ott csengett mélyen elmém legmélyebb pontjában, de most, mint a feszülésig pattanó húr, úgy tőrt ki belőlem s hangosabb volt bármely más zajnál mi körülvett. Ott hevert a járda közepén, egy mindent összekötő elágazás közepén, mi fényesebb volt még a napnál is, de tisztán kivettem a szirének hívogató körvonalait, ahogy csábító táncukat járják. Sokan vetették rá magukat, abban bízva, nekik szól a láda, mi szokatlan helyen öltött testet. Mind csak a betont kóstolták meg, mind csalódottan futottak tovább. De én mereven álltam szemben jövőmmel, az édes csábítás, a drog teljesen átjárta minden porcikám, pillanatok alatt megmérgezte testemet. Megindultam felé, minden lépéssel erősebb, hívogatóbb lett az arany szelence. Eltűnt mindenki. Kinyújtottam karom felé, mi kecsesen a tenyerembe repült. Senki nem vett körül, egyedül voltam a fényben, súlytalan lebegtem a mindenségben, oly érzések uralták testem, oly gyönyör áradt el bennem. Mégis mintha tollak sokasága vett volna körül, mintha egy gyöngyházfényű kéz adta volna át a titkot, halk suttogás neszére rezzentek füleim, szemem sarkából, kék szemek sokasága tapadt rám. Lassan a zár fölé emeltem kezem, kizártam minden zavaró tényezőt, majd a gúnyos mosoly újra megjelent szájam sarkában. Minden elsötétedett, lángnyelvek csaptak fel körülöttem, s tollakat csontos bőrredők váltották fel. Majd szelencém a háborgó mélységbe vetettem. Sikolyok ezrei robajlottak körülöttem, gonosz mély hörgések tarkították s csontos kezek markolták meg vállam.

- TŰNÉS!

Hangom kettéhasította a létezés eme fokát, utam véget ért. Almafa árnyékában egy dombról figyelem életem zajló perceit, kényelmesen, hátam a fának támasztva, várom az utazás végét, kiélvezve minden percet. Hisz a vég tudata csupán a kezdet, mi utána jön, csak az létezik számomra örök kérdésként, mi még messze, a végtelen horizontjának sötétjében látszik sejleni. 

Lágy szellő tánca ringatja a finom fűszálak rengetegét, ameddig csak a szem ellát. A zöld rengeteg kecsesen ring a mezőn, érzéki mozgása elandalítja a szemet s lelket. Lágyan cirógatják a fűszálak a térdem. A levegő sós tenger illatát viszi a hátán, szerte a sziklaparton. Az óceán vadul nyaldossa a sziklafal tövét, állandó ostromban tartva az elemeket. A távolban ormótlan templom romjai sejlenek fel. Rég letűnt hitvilág maradványait hagyva hátra az utókórnak. Egy lélek sem háborgatja jelenlétem nyugalmát. Körbepillantok, a holdak kecses nyugalommal egymásba fonódva vándorolnak az ibolyaszínű egen, mit hatalmas griffmadarak rajongnak körbe táncukkal. A horizonton otromba égi háború ostromolja a kis óriás gyűrűjét, cikázó villámok fényrobbanásai közepette. A kőfal magasáról tekintek le a csatára mi robajló zajjal zeng a lábam alatt, mi meg megadva magát, darabonként zuhan az óceán mélyébe. Egy öreg szikla, fülsértő sikollyal szakad ki milliárd éves ágyából, túl öreg már a harchoz, túl öreg már a túléléshez. Hátam vetem a szakadéknak, még elkapom a felcsapódó tömény sós víz fehér habjait, mi magával ránt az öreg áldozat sírjába. A templom megmaradt tornya szinte integet lassú búcsúm láttán s tükörképen szomorúan tekint vissza rám, ragyogó csúcsáról. Ujjbegyeim finoman szánkáznak a tükörsima óceán felszínén. Tüdőm megtölti a sós pára, arcom harmatcseppektől nedves. Centikkel lebegek felette, együtt úszok a ragyogó sárga delfinekkel, bátorítanak, elkísérnek utamon. Átadom magam az érzésnek, szemem kipattan, vérem felpezsdül, vége az eufórikus álomnak. Utam elkezdődött, minden porcikám megremeg. Kezem ökölbe szorítom, ismét tükörképen tekint vissza rám a delfinek világából, nyoma sincs sajnálatnak, a vég közeledtének rémült tudatával. Szemem tűzben izzik, pupillám vörös tengerben úszik. Átszelem az óceánt, a cselekvés ereje messze repít, kettéválasztva mögöttem a vizek mindességét. Az égi háború közepén járok, felcsapom fejem s kilövők az ég felé, körülettem villámok nyaldossák bőrömet, fel felvillanyozva akaratom erejét. Az epicentrum magába foglalja a világ összes dühét, minden rosszat, mit e világ valaha is megszült otromba gyermekeként. Szemtől szemben állok a pusztító mindenség atyjával, az örök kárhozat császárával. Pillantásom mélyen a lelkébe tekint, akár egy tőr úgy hasítok belé s szipolyozom ki mindazt mi alkotta. Üvöltésem túlharsogja a mennyek háborújának dübörgését, ezer s ezer villám próbál szétszedni apró darabokra. Szemem forróban izzik, mint a Tartarosz legmélyebb bugyrának pokoli tüze. Elpusztult a sötétség császára, mi kordában tartotta a mindent elborító gonoszság undormányát. Halálsikolya csupán apró neszként hat a világra, mit egy patkány kelt motoszkálásával az éjszaka csöndjében. A szénfekete felhők urukat vesztve éktelen pusztításba kezdtek, mint rabigájukat vesztett vadállatok. Célom bevégezetlen maradt, kitártam lelkem kapuját s mint az univerzum hatalmas rombolói szívtam magamba a pusztító mindenséget, széttárt karokkal kínoztak a bűnök miket a világegyetem valaha elszenvedett. Sikolyom megremegtették a bolygót, az óceán hatalmas tölcsért alkotva robajlott alattam a kőfalak mik határolták, egymás után menekültek a mélybe, melyben forrt a víz a világot megrázó erőtől. Lelkem tisztaságát bepiszkolta a mocskos köd. Nem ragyogott már többé, nem hozott fényt, megvilágosodást az egyszerű népek szívébe. Bemocskolták bűneik! Mint egy újszülött, magzatpózban remegtem a világ szeme előtt, az óceán visszakozott, a partok kisimultak, a rét halálos nyugalomban terült a templom ormótlan romjai körül, melyben csupán egyetlen reményfolt lobogott. Az örök tűz, mi mindent megtisztítva gyengén pislákolt a kőoltár közepén. Ez a tűz izzott a szememben, ez a tűz mi most csak szénné égett szemgödröm hagyta hátra melyben még egy kicsiny szikra küzdött az őt körülvevő reménytelenséggel s jajveszékelve kiáltott segítségét.  

Folyt. köv.

Állott levegő pora tölti be a tüdőm. Kiszáradt torkom csak nyeli és nyeli az egyhangúság mély porát. Üresen tekintek megfakult világom képébe, szemében fehér fátyol úszik, lassan, alaktalan semmiséget alkotva. Borostája durván mered felém, érzem égető jelenlétét. Bőre durva, üreges, mint a vén aggastyánoké, kik dohánylevet rágcsálva ültek s hagyták elrohadni arcuk nemes vonalait. Minden egyes kis gödröcske mélyén, életem végtelen tengerének egy cseppje pihen. Szüntelen ismétlik, újra élik, minden egyes momentumom, mit a világ örök szikrája nyújtott számomra. Egy-egy ki s darab, egy egész. Hiába mered rám, megannyi szempár, hiába tekintnek fel. A fátyol vastagabb, mint hittem, tükör az mi rám tekint. Mélyen elfedve mindent, agyam csupán üres gondolatok egymás utánját közvetíti, milliárd s milliárd kis fényrobbanást okozva, akárcsak egy gázfelhő, mi szikrát kapván, fényesebben ragyog, mint ezernyi csillag az égbolton! Csupán egy mozdulat ragadt meg, egy reflex állta meg a helyét mocskos világban, mit egyetlen ütem követ, mely egyszerű mozgatórugója most mi kitölti univerzumom. Lassan, szinte magától csukódik szememre a sötétség, mely eloszlatja ködös tekintetem. Kupacok tucatjai sorakoznak fel s alá, mik körülölelnek. Lassan felemelem fejem, ajtóm felé tekintek, mely nyitva áll, nyitva a nagyvilágba. Tüdőm új távlatok szeleit szívja magába mohón vágyakozva. Változás lép a küszöbre, fénye beragyogja a szobát, megtölti a teret, elfújja a durva arcot, mi úgy ül fel a hátára, mint apró homokvár, melyből kiszipolyozták az éltető vizet s alkotó elemeire bomlik a szélben. Ujjaim játékos megzavarják a szemcsék gyengéd reptét. Csomagjaim lassan, szinte súlytalanul emelkednek, lomha táncot járva a hívogató fény felé. Tekintetem kíséri őket, ahogy átlépik a küszöb határát. Fájdalmaim, sajnálataim, a sarokban nyöszörögve egymásba fonódva betegen ringatóznak, hallom halk neszeiket, szipogásuk csöndes, nem törik meg nyugalmam. Piszkos fekete körvonalaik bántják szemem, égetik pupillám gombfejnyi felületét. Nemtörődömségem, közönyöm apró szikraként hat rájuk s egy szemhunyásnyi pillanat alatt hamuvá égeti őket. Egy ütem, mi állandó, mi a földön tart, az ütem az, mi örökre belém ivódott, mit megannyi kis ezüst szál tart mozgásban. Mi világom egészét adja, mi színt hoz  a mába, mik ha elszakadnának, látnám, érezném, tudnám. Egyedül vagyok.

Nehéz a kezdet de a nyitány felemelő.